Próza

Imolai Judit

Tulipánliget

– Csitt! Ne beszélj, mert visszahúzódik.

Az ikrek a cigánymeggy fa alatt játszanak a két csigával. Nézik, milyen lassan haladnak egymás felé a nedves füvön. Már mennyivel nagyobb a fa, mint ők, pedig pont akkor kelt ki magról, amikor öt éve ők is születtek. A kicsik feszülten figyelik a gyepen ismerkedő csigákat. Azért fél füllel figyelik a ház ajtaját is, mikor jön ki hozzájuk a házból az uzsonna. Égszínkék szemükkel csak a csúszást bámulják, a szőkébb le is hasal, a barnább négykézláb figyel.

Négy óra. Ilyenkor áll meg a tavaszi levegő a gyümölcsösben, úgy hatig teljes szélcsend van, a zümmögő rovarok is mind elcsendesednek. Majd estére fog feltámadni az erdő felől a szellő, ami az esti hűvöst hozza. Az ikrek megunják a csigázást, pedig meg akarták figyelni: hogyan lesz egy nagycsigának kiscsigája, ha egynek a házába sem fér már semmi sem.

Számolgatják a tulipánok szirmait. Az ősgyepen minden növény jól megfér, a lóhere között most a legszebbek a hervadó tavaszi kankalin barnuló sárgái, még virítanak a nárciszok, és a kaszálatlan kert most telik meg a színes tulipánokkal.

– Ez fiú virág vagy lány?

A cirmos rózsaszínű tulipán szokott rögtön a pirosak után megszületni, később majd jönnek a sárgák, de ilyenkor délután mind kezdenek estére összecsukódni, a jól kitárult szétnyílott virágok is.

A szőkébb egy pirosat a két tenyerébe fog úgy, hogy a szárát meg ne húzza, számolja a porzót és a bibét. Megrezzen, a fehérsom sövényen keresztül dübögő lábak zaját hallja. Az iskolából hazagyalogló gyerekek köveket dobnak át, és csúfolódnak. Nem minden szót ért. Még éppen el tudja húzni a fejét.

A házból nesztelenül terem ott, áll felettük a védelmezőjük, egy-egy erős karjára kapja fel egyszerre a két kicsit.

– Gyertek! – mondja halk, szinte suttogó hangon. Nem beszélnek arról, hogy ne menjenek közvetlenül a kerítés mellé, pláne ki az utcára semmiképp. Bent jó. Bújnak a levendulaszappan szagú ruhához. Ma ibolyaszörp és meggyes kavart piskóta az uzsonna, savanykás és édes.

*

– Halló! – a kertkapun keresztül vidám hang, és egy rózsaszín fonott kosaras vendég tűnik fel. Ma szerda van, a nő jön vendégségbe. A kamaszodó ikrek mosolyognak, a szőke szalad a kapuhoz, kattan a zár, nyitja az ajtót. A nő egy szelet házi rétest nyújt oda a barnának is, aki nem teszi le a festőecsetet, csak nevetve tátja a száját.

– Nyílnak a liliomok – mutatja a szőke, ő is fest, de tudja: a vendég a házba tart. Mindig szerdán jön. Pár órára eltűnik majd az emeleten, és mikor majd távozik, felhőben húzza maga után a nyárialma illatát, a felhevült bőre páráját, összekócolódott aranyhajának lebegő szálait.

Az ikrek a nyári liliomokat festik, azután a bűvös rózsákat, és a kék levendulát.

– Szép vasárnapot! – a kertkapuban dallamos bariton, egy csokor bódító tubarózsa csokor, frissen borotvált és vasalt inges vendég áll. Most vasárnap, mint mindig, a férfi érkezik. A kamaszok egymásra néznek, és egyszerre indulnak kaput nyitni. Kis bugyellárisban csörgő pénzecskét ad a fiataloknak, a virágos csendéleteket sikerült igen jól eladnia.

– Meleg a tó vize – ajánlja a barna a férfinak, aki indul is, és csatlakozik a tavirózsás vízben lebegő tógás alakhoz. Órákon át, alkonyatig hullámzik ő is az aranyhalas, zöldillatú mederben, átvizesedő ingét langyosan simogatja a délutáni napsugár. Ölelkező testük a víz lágy ritmusára mozdul.

A testvérek a kúszó klematiszokat festik, majd a napraforgók aranyát.  

*

– Szabad-e?

Az ikrek illedelmesen kopognak a sekrestyés ajtaján. Soha nem szoktak ide betérni, de megkérdezték mikor lehet jönni. Nem tudják, hogyan is kellene köszönni, nem kaptak keresztséget, sem vallásos oktatást. Igyekeznek. Maguk előtt tartják a fejfedőjüket. A szőkébb haja gyérül, jól látszik magasodó homlokán a feszültség izzadtságcseppje, a barna is zavartan simítja hátra deresedő haját.

A végtisztességet vajon hogyan kell elintézni.

– Úgy jó hetvenéves volt, de nyolcvan biztos nem. A Tulipános család. – próbálkozik a barna kékszemű, hátha sikerül megtaláltatni a szülőjük nyomait a papírokban.

A tisztelendő szemlátomást ideges. Antal vagy Antónia?! Gyors mozdulatokkal forgatja az anyakönyveket, nem találja benne a feljegyzést: mikor születhetett az elhunyt. Pedig legalább valamilyen írásnak kellene lennie, akkor is, ha ő sem követte a falu íratlan törvényeit. A páriákat is listában tartják, csak egy másikban, abban a porszagú névtelen nagy fekete könyvben.

– Így nem lehet eltemetni, ha nincsen róla semmilyen papír. Hogy létezett egyáltalán? – vágja be a nagy tölgyfa szekrény ajtaját a reverendás, és ajtót mutat az ikreknek.

– A templomkert mellé sem lehetne?... annyira szerette a tiszafa illatát – próbálkozik egy utolsót a szőkébb, mielőtt kifelé oldalognak. Egy hang választ sem kaptak, hát csendben lépkednek kifelé a nyikorgó hajópadlón.

A késő ősz hideg estét hoz, a kertkapu kilincsén cseppekbe áll össze a leereszkedő köd. Nem fűtik most a házat. Egyhetes virrasztás a búcsú.

Szerdán majd érkezik a nő, háta hajlott, ősz haja kontyba csavarva a festett selyemkendő alatt, kosarában sütemény. Csak ülnek csendben a halvány gyertyafény mellett.

Vasárnapra várják a férfit, fényes kalapja a kezében, faragott botja koppan a fém küszöbön, kezében tulipános, zsanéros faládika levelekkel, kis lakattal. Lezárult.

Az ikrek ünnepi tógát vesznek fel, készítenek süteményt és virágot. Kabát nem kell, a kertbe indulnak az ásókért. Nem beszélnek, csak egyszerre lépkednek. A meggyfa felé indulnak, az alvó tulipánmező felé. Ásnak. Lapátolnak. Temetnek.

A teljesség tulipánvirágait faragják meg egy fejfára. Festenek. Valaki itt élt, és békében nyugszik a kertben.

Imolai Judit

Kamuflázs

Filter nélkül

– Egy laza bob fazont kérek. Mától nem ülök a búra alá – kacsint Cili a fodrászra. Távolról hallja, hogyan hangzanak el a kötelező poénok, biztosan változás van a hölgy életében. Nem néz a szék körül lehulló mézszőke tincsekre, tele van a feje a holnapi tervekkel.

Megmérettetik. Harminc éve van a médiában, ehhez a kis helyi csatornához is a kezdetek idején került. A panelházak között meghúzódó lapos épületben a választás előtti nagy hajrára készülnek, új a befektető tulajdonos, világmegváltó szándékokkal jött, a tévé munkatársainak bizonyítaniuk kell.

Mintha nem lenne a zsebében az egész rutin, Cilit most ötvenkét éves fejjel helyzetgyakorlatok elé állítják, és egy fókuszcsoport fogja megmérni: milyen hatást vált ki a nézőkből. Ketten maradtak olyan jelöltek, akik a választási műsorban vihetik a témát. Na hiszen, a másik arc egy huszonéves, megnézte a közösségi profilját. Olyan szingli típus, az a se kutyája se macskája lehet, tele utazós képekkel, biztosan most akarja berobbantani a karrierjét.

Cili komótosan készül a szereplésre, kamerába nézni, súgógépről olvasni, kommenteket fogadni, elemezni a grafikonokat, kitölteni az időt, amikor eredményre várva nincs hír. Menni fog. Nem is ez a kérdés. Hanem az, hogy ki tetszik majd a nézőknek. Valamiért az új fiatal nővel került versenybe. Ez az Amira egy friss, vékony fekete nő, atlétikus alkattal, az a sötét típus, aki smink nélkül is jól mutat, és feltesz magára egy fekete keretes szemüveget, attól majd idősebb és okosabb, hát persze. A tapasztalatot nem lehet egy dizájn szemüveggel pótolni.

A sminkszobát mindig igénybe veszi, de Cili most máshogyan dönt. Majd saját maga készíti ki az arcát, és új alapozót vesz. Minőségi termékeket használ az emeleti márkaboltból, bevált termékek. Ma lemegy az alagsori drogériába, vajon mit vesznek a húszévesek. Primert nem fog használni, és alapozót sem, mert ha a púder is rákerül, olyan vastag tőle a bőre, mint a kádár kockákon a hámló vakolat. Valami friss kell, kiválaszt egy light színezőkrémet és egy áttetsző kompaktot. Nincs bőrhibája, semmi szüksége a korrektorra.

Az ujjával keni a színes szájfényt, ahogy a boltban a mellette válogató lánytól látja, belemaszatol mindegyik árnyalatba. Szóval ha a száját nem rajzolja körül kontúrecsettel, akkor a kis pedantériaráncokba nem fog szétfolyni a rúzs, és a szigorú kifejezés helyett lágyabb lesz az arckifejezése. Laza homokszínű szabott nadrágot vesz, beszerez egy nude snieker cipőt, és egy fuksziaszínű oversize blézert.

Eljön a szerda reggel, hatkor kel, félóra pilates, készülődik. A fürdőszobában is van okoseszköze, végigkattintgatja az állami tévét, a nagy kereskedelmi csatornákat, a szomszéd kerületeket. Belföld, külföld, közélet, kultúra, napi témák. Délelőtt jóval idő előtt bent van a stúdióban a tévében.

Lemegy a reggeli utolsó kilences hírek, és a Fórum TV vezetői üvegfal mögül nézik. Tízkor indul a verseny. Az idegek játéka. Úgy kell műsort vezetnie, hogy párban legyen a fiatal nővel. Egy színlelt színpadon nézők ülnek, ők a mindent eldöntő esküdtszék. Kinek szavaznak szimpátiát? Kinek hisznek, és kit akarnak még tovább nézni?! Mindenféle emberek. Van közöttük pár nyugdíjas korú, egy-két fiatal, néhány fiatalember, többségében nők, középkorúak. Cili próbál szemkontaktust teremteni. A szeme sarkából figyeli Amira mozgását is, mintha egy másik nő lenne, mint az Insta profilján. Valami ronda buklékosztümös alak, merevre lakkozott hajjal, arcán fényes highligter, akár ha izzadna.

Csak lazán. Nem a világ vége, még a műsor zárásakor egy stand up, kiáll, beszél. Cili elmondja a tanulságokat, összegez, elköszön. Belegondol magában, mekkora haszontalanság volt az, hogy karrierje javát eddig tűsarkú cipőben szenvedte végig. Ez a sneaker egy főnyeremény, már megérte a mai napra készülni. Óriási.

Nem kell figyelnie, hány lájkot kapott, mert a közösségi oldalán nem tette közzé a mai eseményt. Időnként kitesz egy hírt, ha tényleg hír van, egy díj, egy-egy minőségi riport, és a nagyobb lányának az esküvője. Van munka, és van magánélet. Ez a mai nap most azért más. Lehet, hogy hír lesz belőle. Lehet, hogy Cili viszi a választási műsort. De hát minek azt a Facéra kirakni, akkor úgyis a képernyőn látja az ország.

A legjobb, ha az van, ami van. A csatorna vezetői majd döntenek, és Cili tudni fogja az eredményt. Már látta a plakát terveket, vagy az ő neve szerepel, vagy a másik. Kihúzza magát. Hátrasimítja laza tincseit, hajcsavarók nélkül mennyivel könnyebb az élet. Látott már pár főszerkesztőt, és polgármestert is. A riporter marad.

Dupla púder

– Kész lett az igazítás? – kérdezi a lány az elegáns szalonban. Az eladó előhozza a mérték után bevarrt kosztümöt, a felsőből be kellett venni, a szoknyát térd alá engedni. Amira megköszöni, és a fizetésénél nem egészen biztos abban, hogy kell-e borravalót adnia.

         Holnap. Holnap délelőtt, szerdán, amikor a tévében a reggeli műszak végez és elindulnak lesminkelni, eljön az ő nagy napja. Amira a kiválasztott két ember egyike. Esély a láthatáron, a lány neve szóba jött a választási műsor vezetésére. Most együtt lesz az uniós és az önkormányzati döntés, nagy esemény az országban, még nagyobb lehetőség egy kis helyi tévécsatornánál.

         Médiaiskolát végzett, újságíró lett, egy magán akadémián is gyakorolt, főleg szerkesztést. A helyzet az, hogy a képzéseken nem sok éles szituáció volt, leginkább elméletet vettek. Itt ennél a tévénél jó lenne elindulni. Pár hónapja kezdett, igazság szerint egy kis hátszéllel. Mindig jó, ha valaki segít a tűzhöz közel kerülni, most pedig lehetne bizonyítani, nézettség számok kellenek.

         Amira kapkodva dobja félre a slim farmerjeit és keres egy topot, hogy a kosztüm alá mit vegyen majd. Blúzvásárlás már nem fért a keretébe, ez a buklékosztüm is egy havi fizetését vitte el. Pedig abban a hiszemben volt, hogy a tévéknél vannak ruhaszponzorok, és az ő modellalkatával még minimum válogathat is, nap mint nap új színfolttal kényeztetik. A valóság az, hogy legalább ezen a kiválasztáson túl kell jutni, és majd ha szerez magának reklámcéget, akkor lesz jobb. Vagy elmegy máshová, ahol jobb.

         Meg kell csinálni ezt a fókuszcsoportos szereplést. A tévécsatorna tulajdonosa egy fiatal fazon, mérni akar mindent, és a választási műsort arra bízza, akire a nézők szívesebben kapcsolnak. Amira rákeresett az archívumban a versenytársára, nem volt még egy műsorban Cilivel. Távolról látta kétszer, a kollégák tisztelettel beszélnek róla. Amira nem tudja igazán, Cili mit keres egy tévénél, alacsonyabb nála, kicsit molett is, igazából nem egy főnyeremény a kamerák előtt. Vajon mit tud, ami miatt kedvelik. 

         Megkéri egy barátnőjét, aki most végzett egy sminkes iskolát, mutasson neki fogásokat. Nem szabad a véletlenre bízni a próbaszereplést, itt nincs retus, se filterek, feltesz egy klasszikus sminket, amivel nem lehet mellélőni. Primerrel kezd, hogy az alap el ne másszon, dupla stay in place alapozó, rá a porpúder réteg, végül a fixáló spray. Eléggé maszkszerű ez így, úgyhogy még esetleg egy kis fényes lighter a járomcsont felé, úgy ni. Még szerencse, hogy a szemét nem kell kontúrozni, eleve szép sötét szemöldöke és trendi műszempillája.

         Jól iskolázott, képzett hatást akar kelteni, Amira átpörgeti a korábbi választási műsorok közvetítéseit, elveszti a fonalat, vajon mi a különbség a véleményműsor és a vita vezetése között. Nem lényeg. Csak kérdezni kell valamit, és a meghívottak fogják mondani a tartalmat.

         Eljön a szerda reggel, még loknikat sütöget a hosszú hajába, és bepermetezi ötcsillagos exra hold lakkal, ennek akár a repülőtéri szélvész is jöhet. A tizenkét centis tűsarkúját veszi fel, jól fog mutatni, eleve magas. Nagyon klasszikus akar lenni, ha már ezzel a Cilivel lesz összemérve. Elég tízre menni, kész van.

         Tele van a stúdió, üvegfal mögött a vezetőség, feszülten néznek, némelyikük jegyzetel. Amira a kameramozgást nézi, hova fordítsa az arcát, de nem látja jól a kontrollmonitort, mert nagyon előre ment és a színpad előtt ülő fókuszcsoport előtt áll. Eléggé melege van ebben a kosztümben, de nem gombolja ki a kabátkát, mert egy sportpólót vett alá. Mellette, kicsit inkább mögötte, Cili folyamatosan beszél, valahonnan távolról hallja a hangját, folyamatosan csak mondja, mondja a tartalmat. Nincsen súgógép, vajon honnan olvassa. Amira időnként szól, most tekintsük meg a grafikont. Meghívott vendég nincs bent, nincs kitől kérdezni.

         Magában saccolgatja, vajon hány ember tett fel kérdést az Insta képe alá. Reggel kitett egy szelfit, „valami készül”. Biztosan azt is nézi majd a vezetőség, hogy mennyire tud rajongókat vonzani, és tudja, mi fán terem az önmenedzselés. Ez a csatorna hasznára is lehet.

         Amikor készen vannak a szerepjátékkal, Amira benéz a vezérlőbe, az egyik srác rákacsint. Jó fej, szívesen menne vele külső munkákra is, már látja magát a közvetítőkocsi előtt a nagy kézimikrofonnal. Hátha megkapja az esélyt, és a nagy plakátra az ő arca kerül. A kis modell munkák után az országos választási közvetítés nagy ugrás lenne.

         Majd legközelebb, mondja kifelé a vezető szerkesztő. Néz vissza értetlenül, de hát még nem írták meg az összegzést a fókuszcsoportból. Amira azon gondolkozik, hova menjen még a nap másik felében. Annyira jól felöltözött.  

Imolai Judit

Narancsos csokoládé

Még nem értek be a városba, a fenyvesből előkanyargó út még nem fut be a modern autók közé, a színét vesztett fénytelen jármű kitartóan küzd a kilométerekkel. A gyerek a hátsó ülésen egyenletesen akar lélegezni, így szokta legyőzni az emelkedő émelygést.

Nem tudja a darabot. Hetente járnak be a mesterhez, a válogatás idejéig sorsfordító csodát várnak a magánóráktól. Nem látja a szülei arcát, maguk elé merednek, a dolgukat teszik, vagy talán még többet. Hordják a gyereket. Határtalan lehetőségek, elképzelni is képtelenség, a reflektorfényért mindent meg kell tenni.

A gyerek a homályos ablakon keresztül messzire néz, futnak az éppen tavaszi rügyet pattintó bokrok, hullámzó filmmé mosódnak el az útszéli fák, a felhők napsütötte széle aranykoronával köszönti a felvirradó napot. A felhőket nézi, puha tollpaplanként szinte mozdulatlanul állnak az ég tetején, kapaszkodni lehet a habjaikba.

A portás a fémkeretes üvegfülkéjében ül, kifejezéstelen tekintete valahol a sarokban recsegő tévét pásztázza, ördögűzően foghagymaszagú reggelit hozott be ma. Az iskolatitkár árnyékként kíséri át a jégverem hallon az izguló tanulót, a szülők ott lent a földszinten tartózkodhatnak.

Az emeleten a leghátsó terembe kell menni, ott van a nagy hangversenyzongora. A tanonc a szélen csúszósra, lejtősre kikopott lépcsőfokokra úgy teszi a lábát, hogy közben számol magában. Jobb. Bal. Egy. Kettő. Páratlan. Páros. Sikerül. Elrontja. Jó lesz. Belesül.

A terem falán nagymesterek bekeretezett portréképei, megszámolhatatlan díj, oklevél, hangversenyek halványra fakult fényképei. A mester háttal áll a vastag bőrrel hangszigetelt ajtónak, az ablakon át nézi a reggeli város bántóan éles fényeit. Nem látni a szemét, valahová a múltba réved, a régvolt sikereinek emelvényén húzza ki magát.

A gyerek óvatosan nyomja le a fényesre szidolozott kilincset, hangtalanul lép át a réz küszöbön. Vajon melyik skálával kell az órát kezdenie, ki szokta találni: ha először sötét színt lát meg a teremben, mollt kér a mester, ha valami fényesek, dúrt kell játszani. A szeme a lila függönyrojton áll meg. H-moll hangsorral kezdenek.

A felvételi versenyen két darabot kell fejből tudni. A gyerek a hangszer előtt ülve a háta mögött érzi a mester alakját, ő hátulról fölötte áll, nem látja az arcát. Időnként a nagy ember karja előrenyúl, szarusárga körmén hosszú időrovátkák, élesen kalapálja az elrontott helyett a megfelelő billentyűt. Összeáll a darab. Nagy nehezen. 

Narancsos csokoládét kér, vagy mézes fügét. Végül elnyeri a jutalmát. A mester a négykezeshez használt másik zsámolyt balról odahúzza a gyerek mellé, és a mélybordó plüsskárpitról dicséretet oszt, egyik kezében a felajánlott édesség, a jobb tenyerével a gyerek lábára nehezkedik rá. Minden út áldozatokat igényel. Nehezen telik az időtlen csend. Az édes csokoládéban a fanyar narancs keserűje fokozza a már torokig emelkedő hányingert.

Nem kérdezik meg, hogy ment. Hangtalanul mennek hazáig, az úton a szülei kopott kabátjának hátát nézi, a térdén a saját kezét. Időnként a piros lámpánál átnéz a szabad jelzésre váró másik sávban álló autóba, a vezetőnek nincs arca. Az autókban egy-egy szem nélküli ember vezet, egyedül haladnak.

Estig még pótol. Gyakorol. Nesztelenül lépked otthon, időnként zajjal kell odébbhúznia a székét, hogy a hang éreztesse a teste létezését. A hangszer előtt ül, a politúrozott fára nem tett ki kottát, de mégsem látja a fényes felületen az arcának a tükrét. Csak egyetlenegy személyt kellene látnia, a darabban önmagát. Késő éjjelbe mosódik az idő, nem tud kapcsolódni a műhöz.

Kapaszkodik a valósághoz, még nem adja át a lelkét az enciánkék sötétségnek, még nem fekszik hanyatt a magasba repítő felhőkre. Fogja a kiszolgált, nagynénjétől örökölt kottája csücskét. Legyen az álmában az az érzés jó vagy rossz, a keze szorításából tudni fogja: amit lát, csak álomkép, pusztán a feketebársony éjszaka arca. Gábriel arkangyalhoz imádkozik, szempillái elnehezülnek.

*

A fenyvesben messzire elkavarodik, mezítláb tapogat, a talpával keresi az ösvényt és kutatja a kis faházat, nagymamája meséiből szinte le is tudná rajzolni. Egy régi, békebeli építmény, jófajta gerendákból és spalettás ablakokkal, nyáron majd futórózsa és borostyán szövi körbe a pajtaajtó formájú bejáratot. Az orgona már elvadult, mindenfelé terjed, de megfér a földön zöldellő páfrányok felett. A fenyőtű nem szúr, rugalmas párnává szövetkeztek, szépen elfekszenek a földön és a lépésekre csak az illatukkal felelnek.

         A kis ház a domb mögött rejtőzik, a csend mutatja meg az irányát, ott kevésbé zúgnak az éppen kizöldellő fák. Az ajtó mellett vesszőkosár, a régi díványpárnán a macska helye. De a nyoszolyán most az erdőszéli róka várakozik, közelebbről nézve olyan, mint egy féligkész akvarell, nagyjából megrajzolt fejformájáról hiányzik a szeme. A kosárban üldögélő papírróka tekintete helyén két lyuk, ollóval kivágott üresség. Békésen várakozik.

         A házikóban bent tisztes rend, cukorspárgára felfűzött aszaltalma szeletek, a polcon sorban régi könyvek, a mennyezetre felakasztott száraz füvek, a tálaló polc tetején sárgaréz mozsár. A régi bőr fülesfoltel kényelmes, lehet benne igazgatni a háthoz simuló goblein párnát. Semmilyen hang sincs. Nincs zaj, nincs szélfúvás, nem szól senki, nem mozdul semmi, nem zörren egy bogár sem.

         Nesztelenül feltárul, kinyílik az ablakot csíkokban árnyékoló barna fa spaletta, fény árad be. A fotelból nézve pont kilátni a tisztásra, kicsit felemelkedve akár a fenyőfákon túl is. A környező komorzöld dombokat nyugodt, sárga szépséggel, semmirevaló nyugalommal keretezi a fenségesen szép nap.

Az ablakban egy arc jelenik meg, kívülről benéz nagymama fehér hóbagoly barátja. Elmosódott az alakja, arca világos. Sárga szemét tágra nyitja, fekete szembogarában mély biztatás, nem pislog, csak bátorítóan néz. Lejött az erdőn túli havas csúcsról, megosztja hallgatag magányát. A világ széléről jött, felülről lát. Felemelő tekintete tágul, szeme hatalmas sárga kapuvá válik, a megnyíló út az égbe vezető aranyhídhoz ível át.

*

Nyugalom tölti el, ahogyan a szülei kávéfőzőjének kotyogására ébred, pár perc múlva a házilag őrölt pörköltkávé illata is bekúszik a szobája ajtaja alatta. A gyerek még nem kel fel, még nem kapkodja fel a tegnap este kivasalt ruháját, még nincs a lába alatt a mindent eldöntő út rázkódása.

Lehunyt szeme előtt reflektorfényeket lát, mindenki őt nézi. Könnyed mozdulatokkal játszik, minden álomszerűen jól megy. Nem hallja a tapsot, csak a szíve dobbanása adja a ritmust, megfelelő áldozatokat hozott és kiérdemli a sikert. Mélyet sóhajt.

A szüleire nem néz, a gyerek rendszeretően bepakolja a felszerelését, indul a nap. Most megválthatja a világot. Nem okoz csalódást. Testének nincs súlya, napok óta enni sem tud rendesen, lebeg. Nem nézi meg magát a fürdőszobatükörben, nincsen arca. Válla felett a mester nagy alakja tornyosul, az orrában érzi az avítt kabát zsebéből szigorúan adagolt narancsos csokoládé illatát.

A meghallgatásra időben kell érkezni, így korábban indulnak. A kanyaroknál kattogó féltengely hangosabb, mint maga a forgalom, a kikopott féktárcsa sikít. Az ósdi autóval a nagy parkoló hátsó részén helyezkednek el, a pompás új hibrideknek meghagyják a fő helyeket elöl. Majd onnan hátulról a gyerek besétál a nyilvános rendezvény helyszínig. A szülei az autóba húzódnak vissza, várnak rá, a főbejárat előtti tértől a gyerek egyedül megy be.

Néz maga elé, számol. A kis szervízúton halványan felfestve gyalogátkelőhely, a téren néhány néni galambokat etet. Még nincsenek babakocsis anyukák, még nem nyitottak ki a boltok sem. Jobb. Bal. Egy. Kettő. Páratlan. Páros. Megcsinálja. Hibázik. Bekerül. Elküldik.

A gyerek nem veszi észre időben a hátulról balról kisívben kanyarodó autót. Gyorsan jött. Az utolsó utáni pillanatban felnéz, a vezetőt nem látja, az autó sárgás színű lámpája vakító fénnyel bénítja meg. Nagy ütést érez, azután a zsigereibe vágó éles fájdalom után semmit.

Lelép a világ széléről. A gyerek belezuhan a semmibe, még megmozdítja a tagjait, hogy érezze a fájdalmat, hogy visszatérjen a semmiből a testébe. Szája szélén fémes, kicsit sós érzés, inkább édes. Felé hajol egy alak, kis tükröt tart az orra elé, párásodik, még lélegzik. A pulzusát tapogatják. Nyeli befelé a meleg édeset. Nincs benne semmi keserű.

Fekszik a fehér, mozdulatlan felhőn, a felderülő reggel aranyszínnel nyitja tágra az eget. Végtelen nyugalommal vár a sorára, nézi a körülötte sürgölődő lények hangtalan hajlongását. Lenéz a világ széléről az alul egyre kisebbé váló lépcsőkre, a kemény ajtókeretre, a kanyarodó útra. A hullámzó sárga szél a hátára veszi a gyermeket, ringatja. Ő Gábriel arkangyalhoz imádkozik, pupillája tágul.